Csokonai Vitéz Mihály Az Estve
Vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat egyben. Ez a költemény érzelmes tájrajzként szerepelt abban a Zöld kódexben, amelybe Csokonai diákkorában írott feladat-verseit leírta. Később ezeket a szövegeket élményeinek, gondolkodásának megfelelően átalakította, így születtek nagy versei. Az első részben kifelé figyel Csokonai és amit lát, az egyszerre haldokló, szomorú és mosolygó, biztató. A második részben aztán befelé fordul a költő, a külvilágot magára vonatkoztatja, menekül a természetbe (természetjog elve). A vers harmadik részében, az estve megállított, lélekvándorlásos pillanatában sikerül Csokonainak megfeledkeznie az időről. S ekkor fölcsendül az aggodalom, a szorongás hangja: a jóleső, örömteli szomorúságot elrebbenti a setét éj egyértelműen komor és rideg szárnya. Csokonai Vitéz Mihály – Az estve teljes mű itt olvasható Csokonai ragaszkodik ehhez az időtlen esti nyugalomhoz, mert ez lehetne egyetlen része a világban. Amikor aztán elillanni látja, kitör belőle a szenvedélyes indoklás, megmagyarázza az esti nyugalom különleges értékét.
Csokonai Vitéz Mihály Az Estve Elemzése
Hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változatni az alakom. Ha akarom, olyan vagyok, mint egy népi énekes, és nagyot kortyolok csikóbőrös kulacsomból. Vagy Lillájának udvarló rokokó csalogány, vagy voltaire-i (volteri) és roussaeu-i (russzói) filozófus, ahogy az erdőt járom, magányosan, föl-le… De leginkább egy cimbalomhoz hasonlítok, ahogy játszom a húrokon, egytől egyig mindegyiken! Cimbalom, sokhúrú költészete miatt csak így emlegetik a magyar felvilágosodás kiemelkedő költőjét, Csokonai Vitéz Mihályt, akire korának valamennyi stílusa és irodalmi törekvése hatott. Ezért mondjuk: stílusszintézist hozott létre. A debreceni születésű alkotó poeta natus (poéta nátusz) és poeta doctus (poéta doktusz) egy személyben: született tehetség és tanult költő. Tudását a Debreceni Református Kollégiumban és önműveléssel alapozta meg. A poétai osztályban ismerkedett meg a horatiusi művészeteszménnyel: tanítani és gyönyörködtetni kívánt verseivel. Ugyanitt sajátította el a költészet két módszerét is: a leírást, vagyis a picturát (piktúrát) és az elmélkedő sententiát (szentenciát).
Te vagy még, éltető levegő! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia: S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem. (1794)