Grecsó Krisztián Versek
Hírek Elvittem őket plázába, azt hittem, jó ötlet. Lássák, merre szalad a világ, és mert nem láttak még olyat. A már tíz éve halott apám – idén lenne hatvanéves – akkor már tíz éve nem mozdult ki a faluból. Ott érte minden új év a termáltavak partján. Kevés csodája volt és még kevesebb szava. Azt szerette nézni, ahogy az üvegházak túlfolyóinál – akárha gejzírek duzzognának az alföldi rögön – kicsap a forró gőz. Jöttek a csípős januári esték, világított a termálvíz fehér gőzoszlopa. Apám bámulta a gyapjas felhőket, néha mosolygott rájuk. Különben némán tekert ki a telepre, át az akácerdőn. Nem szólt senkihez, nem köszönt, másét nem fogadta. Akkoriban már csak a növényeket szerette. Egyszer meglestem: úgy tartotta a fehérpaprika érzékeny szárát, mintha leány csuklója lenne. „Az irodalomnak igenis van tétje” - interjú Grecsó Krisztiánnal - Libri Magazin. Úgy emelte meg, ahogy szerelmes férfinak nőhöz érnie illik. Simogatta a leveleket. Féltékeny voltam azokra a levelekre, velünk már régen nem bánt így, nem mosolygott ránk, ahogy a paprikára. Pedig azok sokan voltak, száz méter hosszan sorakoztak, mi meg csak hárman voltunk: az anyám, az öcsém meg én.
„Az Irodalomnak Igenis Van Tétje” - Interjú Grecsó Krisztiánnal - Libri Magazin
Az író olvasó találkozón a szerző ismertette a könyveit is, és lehetőség nyílt a dedikálásra is. Fotó: Albert Péter Rimán Alexandra
Zsigerileg hat. A kötet mintha a Magamról többet folytatása lenne, hiszen az egyik szereplő kísértetiesen hajaz magára a szerzőre, annak betegségére, halálfélelmére, küzdelmeire. És ott van újra az apaságélmény, mely mindenen felülkerekedik, és mindenen átsugározva nyújtja a reményt a reménytelenségben. A kedvenc részem az Istennek nehéz címet viseli, ahol a novellák lazán, de mégiscsak összefonódnak egymással a szereplők, a történetek révén. Az ilyenfajta "játékot", ha szabad igy nevezni, nagyon szeretem, másik nagy kedvencemnél Tóth Krisztiánnal is sokszor előfordul. Számomra ez olyan, mintha nyomozó lennék, és a kis részletekből, a többfajta nézőpontból bemutatott történetrészletekből építeném újjá magamban az olvasottakat. Aztán kiderült, hogy nincs idő, vagy ha van, nem végtelen, hogy a világ egyáltalán nem az enyém, sőt, a titokban reméltnél is kevesebb tulajdonom van benne. – Hagyni kéne itt valamit – néztem körbe. – Valami jelet. Hogy mi éltünk itt valaha. Hogy örültünk itt, vagy el voltunk keseredve!