A Kétfejű Fenevad
Ezzel egy igen különleges előadás kerülhet színpadra, amiben nemcsak az derül mi is az igazi kétfejű fenevad, hanem az is, hogy hány fejű fenevad maga az ember.
Weöres Sándor: A Kétfejű Fenevad - Weöres Sándor Centenárium
Kiosztja a szerepeket a lehető legjobban. A társulat is érti, mit miért mond. Betű szerint elmondják az írottakat. Na, jó, kicsit húznak. Kiegyenesítik a cselekményt. Kihagyják a felesleget. Ennyi. Nem több. Gyönyörűséget kap a néző. Gazdagabban hagyja el a színházat, mint amikor bement kapuján. Ilyen egyszerű. Mégis mennyire ritka az okosan elemző, önmérséklő, jó ízlésű, színészeit tiszta munkavégzésre ösztönző rendező. És ritkán örülhetünk ennyire káló nélkül előadásnak, mint a Katona József Színház Weöresnek igazságot szolgáltató remekének. Az előadásban senki nem erőlködik. Talán az elhalasztott bemutató kényszerszabadsága is biztonságosabbá tette az előadást. Kovács Lehel fél lábon is megnyerő hős. Mindvégig ragyogó szemmel ő a mesebeli legkisebb fiú, akit nem fog golyó, elkerül balvégzet, ármány. Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - Weöres Sándor Centenárium. Ártatlanul halad végig a lángokban álló, mindenfelől veszedelmesen vicsorító valóságon. A legkisebb bíztatásra is lerántja ingét és szeretkezésre készen beugrik az esedékes lány ágyába. A gyöngyvirágszerű, de megvesztegethetetlenül eszes Tenki Réka a deák arája.
Nos jelentem, ez a darab majdnem olyan volt, mintha az lett volna. A színészek jók voltak, Weöres darabja nehéz, súlyos, ütős, eltaláló. De a rendezés, az bűn rossz volt. Bűn is volt, meg rossz is volt. (elkövető: Máté Gábor) Bűn volt Weöres ellen és bűn a színészek ellen. Rossz volt, mert alpári gegek egymás után eldurrogtatott patronjainak tucatja bűzlött a színpadon, és a bűzős gőztől már nem igen látszódott semmi más a darabból. Persze azért intellektuális sztaniolba volt csomagolva a petárda alja. Ettől az első felvonás közepéig teljesen összezavarodva ül ám a szegény néző, mert nem egykönnyen hiszi el, hogy a Katona József színházban ilyen alpári, közönséges dolgot mutogatnának neki. Nem ahhoz van ő ott szokva. Sokáig magában keresi a hibát. Ám a kollektív tábornoki önkielégítésnél és tévé zavaros szimbolikájú ki-be hurcolásánál már határozottan testet ölt az addigi a kényelmetlen érzése: hogy ez a rendezés ennyi, és neki nézőként nincs is már egyéb feladata ezen az estén, mint szépen elüldögélni a jó melegben, nézni kedvtelve ezeket a nagyszerű színészeket, ahogy egy szép virágot szokás: kissé üveges szemekről visszacsillantva ezt az üres szépséget.